user_mobilelogo

BLOG

Azt mondják, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van belőle. Ennek egy picit ellentmond, hogy a legtöbben ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy megosszuk másokkal. Engem valamilyen nagyon atavisztikus, mindannyiunkban jelenlévő igazságra és értelmességre való törekvés, a társaim iránt érzett aggodalom késztet erre hétről-hétre.

Nagyon fontos összejövetel, hasznos ütközések és óriás respect Gerendai Karcsinak és azon szervezőknek, aki mindezt segítettek összehozni!

A dalszerzőn (az alábbiakban) egy-két fontos részlet beszélgetésekből.

Az egyik legtanulságosabb a finn kolléga előadása volt a Finn Zenei Irodától (MusicFinland), aki egyszerű világos ábrákkal ábrázolta egy egészséges popkultúra feltételeit. Az ábrát nem véletlenül fotóztam be. Érdemes elmerengeni, van-e rajta olyan kondíció, ami a rendelkezésünkre áll… 
Nem csak azzal szembesít elég világosan (ld. fotó), hogy miért tartunk itt, hanem szerencsére azzal is, hogy mit kell tennünk.

Lásd még:

 Cseh Tamás program

 Élőzene jövője

 Digitális zeneterjesztés

 Creative Europe (európai kultúratámogatási program)

 

Olyan éhesen toppantunk be a Mika Tivadarral szemben nyílt új étterembe a kedvesemmel, hogy valószínűleg bármit szívesen az arcunkba toltunk volna.  A fehér, többszintes kockaépületre semmi sincs kiírva, én hadd nevezzem Kockának!
Rövid várakozás után odavonult egy szolizott, simabőrű, megcsinált szemöldökű pincér, gondolom kockahasú is – a név kötelez) és megkérdezte, hogy
-Tessék!
- Nagyon éhesek vagyunk, biztosan van kajátok, mert érzem, hogy sülthalszag van – mondja Zoli.
- Illat.
- A halszag szerintem nem pejoratív.
- Neked – fonta keresztbe karját a trendi srác.
- Jó, győztél. Így nyilván máshol vacsorázunk, sziasztok! – válaszoltuk távozás közben.
Erre már nem is figyelt a főúr, lazán lépkedett tovább legyőzni a következő vendéget.
De a sors kegyes. Pár méterrel arrébb életem egyik legjobb hamburgerét (kis zsömle, nagy, füstös hús, varázslatos szószok) adták zavarba ejtően kedves és jókedvű kiszolgálás közepette. A hely neve: ZING Burger. Éljen soká!

Kell hangunkat hallatnunk, kiknek valószínűleg elismerés és egzisztencia szempontjából nem tragikus a helyzetünk, de érzünk felelősséget. Ugye nem a pillanatnyi állapot, hanem a perspektíva lelkesít, vagy aggaszt.

 

Az utóbbi egy-két évtizedben én is nyilván növekvő aggodalommal figyelem, hogy a tudatlanság, a tájékozatlanság, a műveletlenség milyen tempóban hódít. Nem hagynám szem elől téveszteni a generációkon átívelő alapértékeket: felkészültség, empátia, erkölcsösség, alkalmasság, szeretet, jóindulat, tehetség. Ezek sosem trend kérdések, hanem alapfeltételek egy élhető világhoz.

 

Komolyan el kell gondolkozzunk, helyes volt-e sok egymást követő garnitúra esetében is, láthatóan középszerű, tudatlanságával és rossz tanulmányi eredményeivel még hivalkodni is képes, jellemtelen, harsány, csak prolik kegyeit kereső ügyeskedők kezébe adni a világi hatalom irányítását. Mert annál több haszna, hogy ilyen hülye költői kérdéseket tegyünk fel, ennek nemigen volt.

 

Most már vastagon isszuk a levét, hogy az ilyenek bizony megmosolyogják, lesajnálják a gondolkodás, tudásgyarapítás művelőit és az új generáció értékrendjében valami jelentéktelen hóborttá silányítani a szabad asszociáció, fantázia, felfedezés, tudásszomj, a becsület, vagy a hit és belátás erejét és fontosságát, megkérdőjelezni ezen értékek emberi létünkben játszott szerepét.


A rettenetesen veszélyes tendenciát abban látom, hogy a vezetők és birtokosok jelen értékrendje mindennemű média és ’nagytestvér’ alkalmazás hathatós támogatásával egyre több lecsúszott prolira és bunkóra tart igényt és tenyészt belőlük ennél is többet. Következésképp egyre inkább csak nekik kíván kedvezni választási, vagy pr nyerészkedései során, amivel párhuzamosan az értelmes ember vágyai és törekvései feleslegessé, sőt mára terhessé váltak.


Így leszünk szépen csaholó állathordává, hogy majd vagonba pakoljanak. Valakiket csak azért, hogy az egyformák maradjanak csak itt, másokat meg azért, hogy az okoskodó kisebbséget emezek agyonverjék, kigyomlálják, egy annál nagyobb, vagy jobb módú településen, mint ahol ők laknak.


Azonban ha minden értéket, ami eddig az emberré válás megkerülhetetlen tényezőjének bizonyult, kiforgatunk lényegi mivoltából, akkor nemhogy aranykorunk nem lesz, de írmagunk sem, aki egyszer feljegyezné, hogy léteztünk.

Addigra rég megboldogult az utolsó olyan is, aki tudja, hogy az igekötőt az ige előtt egybe kell írni, vagy hogy mi a különbség a -ba, -be,-ban,-ben használatában. És ez még semmi...

Mindig az orrom alá dörgölik, hogy én ilyen félig üres pohár típusú ember vagyok.
Ha nem akarom, akkor is mindig ehhez mérem magam,         
nem tud nem eszembe jutni, hogy ha bejutottam, vagy lemaradtam,
vagy eszem, vagy iszom, ha jó, vagy épp rossz a napom.
 
Ha a legjobb falatot utoljára hagyom, akkor én a félig üres, vagy félig tele ember vagyok?
Mert a legjobb falattal zárni mégiscsak a szép emlék záloga.
De mennyivel jobb, ha először ezt veszem a számba
és az éhség hajtotta turbóval még mennyeibb a tökéletes falat íze, s állaga,
 
s ezután is örülhetek, míg a felétől már mindegy is, hiszen eltelek és a lelkesedés elillana.
Igen, jobb előbb, mint a végén, amikor már bezabálva szuszogok az asztal szélén
és jön a szép falat, a hibátlan, minek örülni akkor már alig tudok,
de lenyelem, ezt ott nem hagyhatom, ha már kivártam.
 
Meg is érkezik a langyos tányér, a pirított gríz, a leveshús és a meggyszósz, ami olyat húz,
mihez képest a Michelin csillag csak krumplipüré, narancs dzsúsz,
és kinézem a perfekt kockát a hús közepén a lágyan barnát,
melyből tökéletes katonát szelek, kis körettel díszítgetek, s lehunyt szemmel ízlelem meg, hogy milyen az hogy vele kezdem. Végre!
 
De ahogy a villát szájhoz veszem, s a legjobb falatot ízlelgetem, könyökömmel felborítám a korsót,
mely nálam általában félig üres, de így is éppen elég nedves
ahhoz, hogy átitassa eledelem. Még jó hogy a legjobb falat már benn a szájban, a többiből meg még kívántam
volna enni néhány dekát, mi így nehezebb lett, mert jól megszívtam, jól megszívta magát sörrel, de megeszem, ami még hátra van.
 
Nicsak, milyen cseles ajándék, hogy a hús, a szósz, a köret, meg a feltét,
 még ízesebb megáztatva, ezt bizony az úr adhatta föntről lentről,
s úgy látszik, hogy hiába az igyekezet,
a legjobb falat maradt mégis az utolsó nyelet.
(Nem keverendő össze a jobb kéz szabállyal, semmi köze, arról is beszélünk majd)
Székesfehérvárról Budapest felé az M7-en a 3 sávból szinte mindenki a középsőben próbál erőlködni. Attól, hogy több, egyirányú sáv van, továbbra sem a második sávban kell alaphelyzetben közlekedni, hanem a külsőben. Mivel szabályos előzésre csak balról van lehetőség, ezért igazán tragikomikus látni a betömődött középső és belső sávot, ahol 100-al, 120-al szlalomoznak az autók, miközben egy-egy szemfüles a külső sávban elhúz mellettük. Ja, és nem csak az a baj, hogy ez szabálytalan, hanem az, hogy veszélyes is!
És igen,a többi úton is, ahol akárcsak 2 egyirányú sáv van, jobbra tartási kötelezettség érvényes. Attól, hogy az autópályán 1 km-rel előttem van egy kamion, akit megelőznék, még nem megyek a belső sávba, hogy feltorlódjanak mögöttem azok, akik gyorsabban mennének és nem kényszerítem őket szabálytalan jobbról előzésre. Folyamatosan meg pláne nem közlekedem a belső sávban.
(várható témakörök még: rendőrködés, kerékpár utak, zipzár elv, udvariasság, előzékenység, jobb kéz szabály, előzés, irányjelző használata, tankolás, parkolás, etc.)
 

Amikor kamasz voltam, minden kamaszlánynak női puncija volt. Mire felnőttem, az összes felnőtt nőnek kötelezően kislány puncija lett.

Mindig tudják úgy csűrni-csavarni a trendeket, hogy az ember absztraháló képességét a lehető legjobban próbára tegyék. El kell vonatkoztatni attól, hogy szintetikus szaga van, hogy olyan csupasz a nő és most már a férfi is, mint egy kisgyerek, vagy egy csiga. Nincs jó érzésem attól, hogy kislány puncit kell megkívánni, mert olyan szőrtelen ma mindenki, ahogyan azt  - állítólag – az amerikai nők 70%-a elvárja. De hát ott mindenki óvodás. Babapuszi, babaszex, babaélet, babapoén, babageci. Most már ez is tiszta Amerika.

Először megpróbáltam szabadjára engedni az asszociációimat, hogy ne annak lássam a nunit, aminek kinéz, amikor teljesen csupaszra borotválják. Döglött hal. Arra nehéz ráizgulni, így pörgettem tovább. A dagadt pillangóra se gerjedtem. A porcukros fánk már valamivel jobban esett, de aztán mégis maradtam annál, hogy kapcsoljuk le a villanyt és odaképzelek legalább egy kis szőrcsíkot: igen, felnőtt nő ez, persze hogy mindene megvan, csináljuk!

Mindenféle férfiöltözőkben, tusolókban azt is láttam, hogy a legtöbbnek már a magam fajtából is le van borotválva. Kisebb hezitálás után egy nap én is odaálltam a fürdőszobai nagytükör elé és elővettem a szakállnyírómat. Letoltam a habos, göndör feketét, aztán felnéztem. A legjobb indulattal is kiguvasztott nyakú teknősbékának nézett ki, amitől úgy szégyelltem magam, hogy napokig a fürdőkádba is csak úszónadrágban voltam hajlandó beülni. Én ezt nem akarom látni. Azt meg pláne nem akarom, hogy a csajom megfulladjon a röhögéstől, ha meglátja. Ennél még az is szexibb, ha pávatollat teszek a seggembe.

A hónom alját sem vágom, nehogy aztán be akarjam hintőporozni, mint egy babáét, a mellkasomat is meghagyom, nem akarok gyárilag szőrtelen búvárruhának kinézni és közmondásokat gyártok, hogy megnyugtassam magam. Az úrinő mindig lenyeli mintájára: az úrinő szőrösen szereti.

És mekkora szerencse, hogy még él egy jó pár úrinő.

 


Nem-e lehet, hogy a mai magyar népviselet a tréning ruha? Nem-e lehet, hogy bármerre járok, egyre többen így jelennek meg éttermekben, kávézókban, ünnepségeken is? Nem-e lehetne-e csak egy kicsit jobban odafigyelni, mit veszünk fel, oszt nem-e jobban megadjuk a módját annak, hogy egymást is megtiszteljük? (A szájban kötelező fogpiszkáló)