user_mobilelogo

BLOG

Azt mondják, hogy a vélemény olyan, mint a segglyuk. Mindenkinek van belőle. Ennek egy picit ellentmond, hogy a legtöbben ellenállhatatlan vágyat érzünk arra, hogy megosszuk másokkal. Engem valamilyen nagyon atavisztikus, mindannyiunkban jelenlévő igazságra és értelmességre való törekvés, a társaim iránt érzett aggodalom késztet erre hétről-hétre.

A Jóisten úgy alkotta a világot, hogy elválasztotta a sötétséget a világosságtól, a vizet a szárazföldtől. Enélkül nincs teremtés, alkotás. Egyértelmű állásfoglalások nélkül sem a tudomány, sem a művészet, sőt az emberi létezés egyik színtere sem fejlődik, működhet. Vajon ismerünk vélemény nélküli írókat, zeneszerzőket, képzőművészeket, tudósokat, vagy vallásalapítókat? Nyilván azért nem, mert akik ilyenek, azok elvesztek az örökkévalóságnak. Értelmetlen és veszélyes dolog a végletekig relativisztikusnak lenni. (Persze alkalmazottakra és csinovnyikokra is mindig szükség van. Manapság és itt meg egyre több ilyen bólogatóra, de ez egy másik poszt ;) Vannak világos mezsgyék, amik mentén folyamatosan egyértelmű döntéseket kell hoznunk, mert másként elmerülünk a semmibe vezető 1000 út (ami ugye a pokol) valamelyikében. És ez mind nem azt jelenti, hogy ha valakik vitatkoznak, bárkinek is igaza lenne. Lehet, hogy mindegyik vélemény hülyeség, de legalább van és kifejeződik. Remélhetőleg őszintén. Ismertem olyan zenészt aki a legnagyobb tisztelettel beszélt egy énekesről, de a haverjai előtt meg azzal dicsekedett, hogy leszopatta annak a csaját. Egy másik az édes gyerekét nem vállalta, miközben szeretetről okított. Egy harmadik meg a sikerhez vezető útról adott tanácsot úgy, hogy sem saját lakást, de még egy saját autót sem tudott venni magának 30x évesen. A negyedik harmóniáról és jó emberi kapcsolatokról papolt, miközben sosem tudott tartós kapcsolatba kerülni azzal a sok nővel, akihez köze volt. A következetes és gyümölcsöző élet kényelmetlen velejárója, hogy vállaljuk legalább a múltunkat, a feladatainkat (pl. örök tanulás, segítő- és áldozatkészség, szeretet embertársaink iránt) és az örökös döntéshozás, valamint önmagunk elfogadásának nem könnyű terhét. A gyümölcseiről ismerszik meg elsősorban a fa. Nem késő folyamatosan változni, megismerni magunkat és ezen keresztül minden embert is. De ahhoz folyamatosan meg kell határoznunk, mi a világosság és mi a sötétség. És nem hazudni magunknak. Mert amíg ezen a nehézségen nem sikerül úrrá lennünk, mindenkinek csak hazudni tudunk és hamis képet mutatunk. Mert addig folyamatosan azt hisszük, hogy valahogy csinálni kell. És ez a zavarbaejtő törekvés mindig meglátszik az emberen, produkción egyaránt. És kurvára semmilyenné és feleslegessé teszi.

Általában érdeklődéssel olvasom, ha ismerőseim különböző tv műsorokról osztják meg véleményüket. Bírom, ha a kommentekben utána szenvedélyes eszmecsere folyik pro és kontra, de menetrendszerűen (percek kérdése) beköszön mindenhová az ügyeletes 'nagytudású', aki ledorongolja a posztolót, hogy akkor minek nézel tv-t, el lehet ám kapcsolni és hasonló jótanácsok.

Az ilyen formák nekem egyenértékűek azokkal a még nagyobb tudásúakkal, akik egy időben (és mostanában sajnos megint egyre gyakrabban) arra szólítják fel az elégedetlenségüket hangoztatóakat, hogy van világútlevél, el lehet húzni innen.
A struccpolitika, vagy a véleményhangoztatók kussoltatása sokkal veszélyesebb tényező volt mindig (a világ- és országégésekben is), mint a szélsőséges őrültek kisebbsége. 
Ugye senki nem gondolja azt, hogy ha ő nem néz tv-t, elkapcsolja a szennyedék adásokat, akkor majd a szomszédja, a gondnok, a pultos lány, a többi autós, a hivatalnok, etc. értékrendjét, igényeit, törekvését - tehát a környezete, hazája fejlődési irányát - nem befolyásolja az elfogadhatatlan színvonalú és értékrendű, de okádékmód hipe-olt műsorok áradata? Ugye senki nem számít arra, hogy ha ő nem nyilvánít ezekről véleményt, akkor őt, vagy a gyerekét nem érik atrocitások az ilyeneken szocializálódott, retartdált prosztók részéről?
Ezért fontos, hogy amíg lehet, hallatszódjék azok hangja is, akik úgy érzik, hogy az élet, az emberi lét és annak jövője valami sokkal felemelőbb és értékesebb dolog, mint hogy csak középszerű nyikhajokra bízzuk annak irányítását.
Mielőtt még egyszer 'világútlevelezel', vagy 'minek nézedezel', vállalj te is felelősséget!


Számtalan embert láttam már rücskösre verni homlokát a falba, amiért megint valami kutyaütő bitorolja az alkalmasság nagynyilvánosságú pozícióit. Ugyan nincs mindig igaza a rücsköshomlokúaknak, de sok terület van (ld. foci, ld. média), ahol nem is szükségeltetik olyan mélyre nézni, hogy az emberben ne merüljenek fel alapvető kérdések annak működését illetően.  Kérdés 1: Hogyan lehet rokonszenves zenész Magyarországon az, aki nem tud zenélni? Egyszerű: a dolgozó/tanuló tömeg sem tud zenélni.
Ennyi erővel a népszerű filmek, a szobrok, vagy a könyvek is úgy készülnek nálunk, mint a popzene? Igen, de arról majd más ír. Mielőtt tisztáznánk, mit értünk zenélni nem tudás alatt, jobb tisztázni, mit értünk popzene alatt. A pop kifejezés ugye a populáris, azaz a népszerű jelző rövidítése, emiatt minden időben és minden helyen más számít popzenének. Most értsük alatta azt a kortárs zenét, ami azzal a szándékkal jött létre, hogy sokan szeressék és/vagy szórakozzanak rajta! Így az egyszerű, hiszen eszerint napjaink könnyűzenéje az underground alternatíváitól egészen Fásy mulatójáig popnak van véve. Persze lehet, hogy attól még sokan nem szeretik, de hát a szándék ugye mégiscsak.
Zenélni nem tudáson pedig ne azt értsük, hogy valaki nem tud kottát olvasni! Számtalan kiváló előadónknak annyi köze van a kottához, mint a lónak a hátúszáshoz és sok kottista használhatatlan zenész. Aki nem tud zenélni az ügyetlen a hangszerén, kevés benne a muzikalitás, gyenge a ritmus- és ütemérzéke, vagy éppen hamisan és erőtlenül énekel és - most jön a lényeg - nem is érdekli igazán a zene. Az én zenélni nem tudóimnak a muzsika csak a szükséges rossz, amit be kell iktatni a folyamatba. Jobb esetben azért, hogy el tudja mondani a verseit, rosszabb esetben, hogy legyen több csaja, vagy pénze, a legrosszabb esetben pedig azért, mert a haverjai is ezt csinálják.
Arra, hogy a közülünk jött képzetlenből - ha tetszik, ha nem - a közönség csinál először bálványt, számtalan példa van. Fura megfigyelni, hogy a negatív tendenciákban már régóta mennyire haza tudjuk vágni a fejlettnek nevezett világot (pl. a cd eladások csökkenésében és az illegális másolatok készítésében legalább ötszörös előnyünk van). A zenélni nem tudás kultuszával is így állunk. Az Omega együttesre azt szokták mondani, hogy magyar Rolling Stones, de amíg az angol verzió minden ügyetlensége ellenére olyan utánozhatatlanul jól tud együtt lötyögni, addig az Omegából mindig hiányzott egy ilyesfajta vibrálás és sok más bénával ellentétben, ezeknek később sem sikerült megtanulni zenélni. Profi segítőik nélkül fakezűek botladozása hallatszik a mai napig (ld. Elefánt). Van az ilyennek valami bája, amit sokan nem értenek, de ahogyan az összes többi szerencsétlenkedőt, őket is a tömeg emelte először magasba.
A magasban tartásuk azonban már teljesen más kérdés, ehhez már hivatalos segítség kellett és kell most is. Mint ahogy a Cpg-nek nem volt ilyen segítsége - hanem annak pont az ellenkezője - így el is bukott rendesen és hiába próbálják újjáéleszteni a mítoszt, hivatalos támogatás nélkül nem lesz abból semmi. De a tendencia itt is hasonló volt. Az angol Sex Pistols - ott az intézményes segítség a kapitalizmus volt - ugyan deklaráltan nem tud zenélni, hallgatva őket azért elkaphatja a lendület azokat is, akiknek számít valamit a muzikalitás. Magyar punkzenekaroknál az ilyen egyenlő az öngyilkossággal. Személyesen hallottam, amint az egyik komoly pozícióban tevékenykedő kékharisnya zsurnaliszta lesajnálóan nyilatkozott az évek óta egyetlen vállalható punkrock zenekarunkról, a Supernem-ről. És tudjátok miért? Mert hogy jó zenészek.
És tapasztalva, hogy komolynak mondott intellektussal bíró emberek tudják így elkötelezni magukat a hülyeség mellett, mi másra következtetne az ember, hogy a művelt közönség pontosan annyira és úgy befolyásolható, mint azok, akiket ezek prosztónak néznek.
Különösen a zene azon területein, ahol az átlagosnál nagyobb szerepe lehet a véletlennek, vagy a kiszámíthatatlan történéseknek, sokkal nagyobb súllyal esik latba a sznobizmus, mint közönségszervező tényező. Egy VHK, vagy Korai Öröm rajongó ne mondja már nekem, hogy magától szerette meg ezeket a produkciókat! Nem. A bátyád, vagy a csajod, vagy az újságod hitette el veled pont úgy, mint a Másfelet és még a Kispált is. Az A.E. Bizottság egy kicsit más, ott azért voltak érdekes ötletek is, azon lehet(ett) csemegézni, de az meg - legalábbis szándékait tekintve - nem is popzene.
A véletlent bálványozó zenekarok hivatalos segítője a rendszerváltozásnak nevezett időszak után a politika helyett az a fiatal értelmiségi közíró kör lett, akik jófej, új hangvételükkel a szart is le tudták nyomni azok torkán, akik a haladó entellektüel szubkultúrájához kívántak tartozni. Az illető humánértelmiségből - akik feltételezhetően ma is azzal büszkélkednek, hogy milyen gyengék voltak matekból - gyűrött zakós püffedtarcúak lettek, olvasóik pedig beköltöztek sznobériába és le is telepedtek ott. A magyar zene progresszivitás tekintetében azóta sem lépett. Egyesek szerint a mai magyar tespedtség és inaktív nyöszörgés fenntartásának legmasszívabb és leghatékonyabb intézménye a Magyar Narancs volt. (Most meg ez a cikk.) Ha valakire ezek rosszat mondtak, az sohasem tudott felállni. Ezt a közönséget pont annyira lehet, lehetett manipulálni, mint a brazil szappanoperákét. Csupán a csatorna volt más. A zenekarokról itt csak akkor olvastál jókat, ha esetlenek voltak és prioritásban a zene jóval a mondanivaló után állt.
Eljutottunk odáig, hogy nemcsak hogy nem számított az, tudsz e zenélni, hanem kifejezetten cikivé vált jól játszani a hangszereden. Egy ügyes gitárszólóval hosszú időre perifériára szorulhattál azok között, akik meghatározták a magyar zene fő csapásirányait. Döbbenetes párhuzamok voltak a hazai mainstream popzene és alternatívnak tartott - ámbár sokszor ugyanolyan népszerű - zene történéseiben. Az undergroundnak ugyanúgy voltak Zámbó Jimmy-jei, csak itt Lovasinak vagy Kiss Tibinek, ha inas voltál Lukács Lacinak, korábban Müller Péter Sziáminak, vagy Pajor Tamásnak hívták, a közelmúltban pedig Sickratmannek, vagy Belgának. Ugyanúgy nem játszotta őket a Danubius Rádió, de a nép szeretete mégis felemelte őket. A nyolcvanas-kilencvenes évektől egy technikás hangszerjátékkal pont úgy vágtad magad haza az undergroundban, mint a rádióbarát popban.
Hogyan sikerül fenntartani a létező pop és alternatív szcéna kövületeit? Ha nagy gáz van, valami botladozik, rendelkezésre állnak intézmények (kultúrsajtó, állami támogatás, nepotizmus). Ilyenkor fennhangon propagáljuk, hogy mi a kultúrpolitika feladata, hogy a művészet soha nem élt meg abból, hogy magától, stb. Ha pedig jól mennek a dolgok - mert pl. a hivatalos támogatás már besegített a sikerhez - fölényesen dicsérjük a kapitalizmust, hogy bizony úgy helyes, ha a piacra, ha az emberekre bízzuk, mi a jó és mi nem. Mint az öreg kereskedő, aki legalább bevallja: Fiam, az számít erkölcsösnek, ami nekünk jó, ami nekünk rossz, az meg az erkölcstelen.
A stílusok és az igények is változnak. Változik a világ, változik a közönség. A kornak szava van, meg hasonló hülyeségek. De nálunk miért kell mindig annyira más szavának lenni, mint a világban egyébként. A korszerűség nevében úgy dúrunk le minden fontosat, mint tálibok a Buddha szobrot. Például a nagy cigányzenehazugság egy hungarikumot pusztított ki az országból. Csak azért, mert nemrég valaki azt gondolta, hogy csak putriból lehet autentikusat és eredetit felmutatni. A kannák, gitárok és a ritmus OK, persze, hogy rendben van, de miért a cimbalmos a bőgős ellenében? Miért kellett ezt így? Ezeknek köszönhető az is hogy marhapörkölt tarhonyával mellé a rádio1, vagy a Juventus szól az étteremben, és nem a kereskedelmi rádiósoknak. Az itt zajló korszerűség-világbajnokság végül szétkúrja az emésztésünket is.
A fentebbi törekvések mára vagy a civil életbe, vagy a jazz szcénába űzték a zenélni tudó zenészeket, de ott meg még kártékonyabb sznobizmus és elitizmus fojt el minden szabad és előremutató próbálkozást. A létező könnyűzenében így elsősorban nem a zenészek kapaszkodtak meg, de hasonló jelenség tapasztalható a színháznál, filmnél, kortárs irodalomnál, vagy a tudományban is. Kérdezzétek meg őket!
Azt a természetes hajlamot, hogy a közönségnek szimpatikus, ha valaki elesettebb, talán a világon legjobban nekünk sikerült a médiaipar legfőbb csapásirányává tenni. És mindenki, akinek egy érdekesebb világ megtartása módjában állhatott volna, asszisztált ehhez. Sajnos a kontraszelekció miatt mára domináns létszámú befolyásos szerencsétlen határoz meg ízlést, gondolkodást és ez akadémiai kérdéseket vet fel. Pedig olyan okosnak gondoljuk magunkat, hogy megmosolyogjuk azokat, akik alapvető kérdéseket feszegetnek a pragmatizmus és az opportunizmus elvének gyakorlása helyett. Ilyenkor pont túllövünk a célon, elveszítjük a lényeget.
De miért olyan fontos, hogy a tehetség, a fantázia, a tudás a mostaninál nagyobb súllyal bírjon bármilyen szellemi tevékenység - akár a zene - gyakorlásában is? Mert így nem csak mi leszünk tufák hamarosan, hanem a gyerekeink is, az unokáink meg már csak szerencsétlen robotok. Ideje volna egy bátrat lépni, de hogy hogyan, arról fogalmam sincs. Az utóbbi tíz év zenei tehetségkutatóin a színpadi és zenei teljesítmény is az egyre nagyobb beszarás irányába mutat.

 

Mitől lesz egy presszólakodalmas dal egy egyetemi város diákhimnusza? Attól gondolom nem, hogy kínos nyelvi igénytelenség uralja, vagy hogy se nem laza, se nem ötletes. Egyszerű átnevezéstől? Például. Ennyi elég is.
Az eufemizmus korunk leglehengerlőbb kommunikációs fegyvere.
Pont úgy érzéketlenedünk el muzikalitás tekintetében, mint ahogyan morálisan. Ez természetes. A politika, az újságírás, a kultúra és a művészet berkikrisztiánjai visznek, írnak elő mindent. Tapossunk a gázra a lejtőn. Hajrá!
Nevezzük igazságosságnak, egyensúly helyreállításnak, ha 40-nel kevesebb IQ-val bíró személyre cseréljük a korábban szakmájában maximálisan helytálló irányítót! Hazafiságnak, ha egy irigy, ügyetlen lúzer lesz élet-halál ura az élet bármely területén! Kulrurális program-, és fesztiválszervezőnek a félanalfabéta kocsmárost! Méltóságos dolognak, ha valaki elvtelenül alkalmazkodik és van gusztusa ánuszokat nyalogatni fényesre! Bölcs vezérnek a kéretlenül is öncenzúrázó szervilis középvezetőt! Gyerünk, gyerünk!
Hajrá magyarok! Csináljunk Krisztusból bohócot! Szabad asszociációból bűnt, középszerűségből legendát, nyelvi helytelenségből alapszabályt, presszó-lakodalmas rockból SKA-t!
Csak azt nézzük, hogy mire vágyik a paraszt! Ha a VV23 már nyilvánvalóan kevés, legyen végre kínzás és kivégzés a tv-ben! Ha 2 akkord sok egy dalban, akkor legyen 1! Ha a dallam létezése zavaróan sok egy zenében, az se legyen! Ja, az már így van.
Ha az újságírók, tv-s szerkesztők, szerzők és tanárok helytelenül beszélnek, akkor a világért se ők változzanak, írjuk rájuk a szabályokat! Áltassuk magunkat ne csak a szakadék széléig, hanem inkább fölé! És a halálos zuhanásra is majd hazudjuk azt, hogy kellemes bizsergés! A sziklákon agonizálva meg nyöszörögjük, hogy tulajdonképpen még mindig mi vagyunk a legnagyobbak, a gravitációt csak a vérünkre éhes idegenszívűek spekulálták ide! A világért se próbáljuk morálisan és/vagy kulturálisan is naggyá tenni a népet (ami egyébként alapvető kötelessége lenne minden vezetőnknek), mert akkor még kikerül a kezünkből az irányítás! Elég, ha csak azt hazudjuk nekik, hogy azok.